A mű lapjain az 1830-as, 1840-es évek Párizsa elevenedik meg, és miközben írók, színésznők, pénzemberek, könyvkiadók és újságírók vonulnak át a színen és a főhős életén, a szerző kíméletlenül kritikus képet fest a korabeli viszonyokról, a nagy- és félvilági élet helyszíneiről és szereplőiről, a sajtó kisszerű és kegyetlen világáról, amelyben csak a számító és lelketlenül cinikus embereknek van esélye a boldogulásra.
Az Elveszett illúziók az egész lenyűgöző balzaci életmű és az Emberi színjáték-ként ismert hatalmas regényfolyam egyik legfontosabb darabja, sarokköve. Maga Balzac is annak tartotta, és akként is beszélt róla, márpedig nála tudatosabban építkező szerző kevés akadt. Lázas tempóban, rengeteget dolgozott. Egész életében az idő, a hitelezők szorításában alkotott, de bármikor bármit írt, mindig az egészet látta, és azt egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől. Hiába látta és ábrázolta szinte fotografikus pontossággal a hétköznapi élet legapróbb rezdülését is, sohasem veszett el a részletekben.
Kevesen ismerték nála jobban a francia társadalmat, és keveseknek sikerült oly tökéletesen megragadniuk azt, ami a koronként, tájanként változó viszonyok, jelmezek és díszletek között valahogy mindig ugyanaz marad: magát az embert.
