Kötésmód:
füles, kartonált
Oldalszám:
200
A lengyel doki menyegzőjének marokkói története abból a fajtából való, amely a lehető legbohókásabban indul és a lehető legmeghatóbban ér véget.
„A vőlegény, akit megint széles munkásvállak emeltek a magasba, felhajtotta fehér – mostanra már mindenféle foltoktól, zsírtól, fűtől, bortól szennyes és korántsem makulátlan – dzsellabája csuklyáját… –, felhajtotta hát a csuklyát, amelyet a fejére húztak, és meredten bámulni kezdte… hogy is mondjam? … szemrevételezte a nőt, teljes ámulatban. Dávija ugyanis szép volt, nagyon szép, az a fajta helyi szépség, amely a berber és a Banú-Hilál-féle vér találkozásából születik.” „Ez csak mendemonda, főnök. És nincs semmi bizonyíték, hogy valóban gyilkosság történt volna. Egy rézműves, egy bizonyos Dadúsi a Kennaria negyedben megkérte az egyik szép lány kezét, és a család bele is egyezett a frigybe. Épp zajlottak az esküvő előkészületei, amikor Muláj Mimún pasa sajnálatos módon kiszúrta magának a nőt. A rézműves egyik napról a másikra eltűnt. Elment az egyik megrendelőjéhez, és nem tért vissza. Soha többé nem látták. Így aztán a pasa néhány hónap elteltével a szépséget is a feleségei között tudhatta. Nem sokkal később aztán mégiscsak megtagadta, a dühödt család hatalmas szégyenére. Azt beszélik, a pasa tüntette el a rézművest.”
