Az írónő személyes tragédiáját megosztva, őszinte hangjával támogatja mindazokat, akik félnek saját haláluktól, félnek látni szeretteik elmúlását; azokat, akik gyászban vannak; azokat, akik elakadtak az úton, és félnek visszanézni; mindazokat, akik kezükbe veszik ezt a könyvet, mely az ember egész lényében élő szeretetről szól.
"Véget ért a háború.
Aztán egy idő múlva - véget ért az első házasságom is. Még volt egy-két próbálkozás helyreállítani.
Hosszú ideig úgy éreztem, hogy három dologról nem tudok beszélni: a háborúról, az első házasságomról és Erdélyről.
Miklóst megismertem. Már egy éve együtt éltünk - ami akkor tilos volt -, de nem mertem házasságot kötni vele. Féltem a házasságtól. Aki egyszer majdnem belehal, az fél. A közmondás szerint, akit egyszer megmart a kígyó, az a gyíktól is fél. Meg túlságosan szép is volt Miklós. Hódító atléta.
Valaki nézte a fiatalkori képünket, amelyen védőn ölel át Miklós, és a jövőbe tekintünk: Milyen hihetetlen, tudom, mi mindenen estetek át, Miklós is, te is. Nyoma sincs annak, hogy mind a ketten megjártátok a poklot."
