Magam sem értem, mit akarok tőled. Neked a mániád a nő. Összetörni, kényszeríteni a kétségbeesett menekülőt a folytonos visszatérésre, kíméletlenül magad alá gyűrni, függőséget kialakítani, élvezni és figyelni, majd lazán jelen lenni, nem elköteleződni, magyarán semmibe venni, újra a tenyereden hordozni, végül leejteni, de egy vékony, foszladozó kötélen megtartani a szakadék szédítő mélye felett.
Engedj el!
Domborúra feszíted a testem. Gúzsba kötsz. Az ujjaid hegyével érsz a bőrömhöz. Nem simogatsz, de mégis. Ebből nekem elegem van. Nem bírom. Csak ütsz. Horzsolástól horzsolásig tart a nap. Nem köthetsz ki többet, mert alig bírok a cipőmbe bújni reggel. Vág és éget a csuklóm és a bokám. Kizsigereltél, akár a hosszú időre megfizetett kurvát. Megszűnik a világ, ha a karjaidba zársz. Együtt vagyunk, és történhet bármi, úgyis maradunk. Te velem, én veled. Ez mind szép. De nem akarlak többet pofozni. Mindkettőnknek jobb, legalábbis nyugodtabb, ha nem leszünk együtt, mert ez így nem vezet sehova.
Miért hallgatsz?
