„A film noir fő újdonsága – írja a honi műfajelmélet nemzetközi rangú alakja, Király Jenő – egy rossz közérzet megfogalmazása: a vágyak, remények helyett a félelmeket, szorongásokat állítja világképe középpontjába.” Ezek a tendenciák a magyar filmet is elérik. A művek zömmel – a felszínen – boldogok, és a happy endjeikkel harmóniát sugallnak,a mélyben azonban rettentő feszültségekkel és frusztrációkkal teltek. Az El nem csókolt csókok a film noir „családfáját” térképezi fel és a műfaji előzményeit keresi; az amerikai változatok mellett az európai hatáskapcsolatokat elemzi abból a célból, hogy megalapozza a hazai verziók – a magyar film noir – mintázatainak felkutatását. Az 1936 és 1944 közötti időszak a magyar filmtörténetírás fehér foltja. A kötetben vázolt korszakportré a filmek bújtatott értékperspektíváit teszi láthatóvá: a szerző azt bizonyítja be, hogy a látszólag problémamentes elbeszéléseket nagy feszültségek fűtik. A kötet a történeti és az elméleti közelítésmódot egyesíti: műfajtörténeti szemszögből és egy speciális műfajtipológia felhasználásával vizsgálja az 1930–1940-es évek magyar filmjeit. Alapgondolata, hogy a filmek kevéssé a témáikkal, inkább a műfaji sémák módosításairévén beszélnek korukról, megmutatva a társadalom „mentalitását” vagy „habitusát”. A tudományos elvárásoknak mindenben megfelelő, ugyanakkor közérthető stílusban megírt, ezért a laikus olvasó érdeklődésére is számot tartó kötetben sok fontos, ám mára elfeledett magyar filmről esik szó. Számosról csak most, nyolcvan–kilencven évvel az elkészülte után olvasható először alapos elemzés (A papucshős, Dankó Pista, Szüts Mara házassága,A hegyek lánya, Az utolsó dal, Fekete hajnal, Kölcsönadott élet, Keresztúton, Az első).
