. Mintha létezne egy benső, titkos kapcsolat nagy szenvedők között, akik rangjukat és a beszédhez való jogot nem a fennálló intézményektől kapták, hanem mintegy láthatatlanul megjelölte volna őket az élet. A gyötrelmek e szabadkőművesei, e lelki tetováltak mégis csodálatosan felismerik egymást, mégpedig úgy, hogy „ablaktalan monászokként”, saját lelkükben fedezik fel a másikat. A nagyság jelszava ezért feltörhetetlen kód, vagy megjelenik a te szemed előtt is könnyek mátrixában vagy idegen lesz számodra ez a világ bármennyit is gondolkozzál róla. Egy ilyen társ volt Nietzsche számára például Hölderlin. Erről tanúskodik az a féltékeny kisajátítás, ahogy Nietzsche emlegette a költő elődöt. „Az én Hölderlinem.” Mint egy gyermek a féltve őrzött játékhoz, úgy ragaszkodott hozzá. Ebből is látszik, hogy Nietzsche készült a művészi szenvedésre, titokban már felfegyverkezett erre a háborúra, amelyet a leggyöngédebb fegyverekkel a legkönyörtelenebbül akart megvívni. Egy esszékötetet tart kezében az olvasó, amely egy doktori disszertáció szamárbőrébe bújt, hogy intelligensebbnek tűnjön, hogy elfogadják. Mintha írója szégyellte volna, hogy személyesen is érintett a dologban. Pedig ennek épp az ellenkezője igaz. Épp ez a személyes érintettség sugárzik keresztül-kasul a művön, amitől felfeslik a szamárbőr, a rákényszerített tudományos forma, és elővillan e tanulmány igazi arculata: vallomás-jellege.
