Középpontjában a következő alapdilemma áll: miként lehetséges a monoteista vallások, a modern politikacsinálás, az esztétikai tapasztalás és a mindenkori filozófia alighanem legközösebb élménye, nevezetesen a szubjektiváció, avagy a „tárgyiság hatalma” alóli felszabadulás – az igazságban való aktív részesülés – abban a korban (korunkban), amikor a vallási, politikai, művészeti és filozófiai tekintélyek semmisnek tekinthetők, a kollektív emancipáció nagy modern vállalkozásai mind becsődöltek, az autoriter kapitalizmus fetisizált tárgyiságformái pedig, beleértve az autoriter spektakuláris politika pszeudo-tekintélyeit, kitöltik mindannyiunk tudatát, és még a pszeudo-szubjektiváció hamis, mondhatni, nárcisztikus, (ön)kritikátlan élményében is részesítenek, így késztetve a fennállóval való – gyakran megalázó – kiegyezésre
