Az írásról, a történet mibenlétéről, az úgynevezett valóságról mindhárom könyv más és más megközelítésben beszél, mégis összeköti őket valami: "Azt képzelte, valójában száz regényt ír egyszerre, bekezdések formájában, mintha a bekezdések a vízicsodára hasonlítanának, a vízicsodára, amit trafikokban lehetett vásárolni, ült az ember négyévesen az oroszlánkörmös kádban, a fürdőszoba titokzatos hodály, ha mázlija volt, beletettek a kádba egy fürdősópasztillát, lehetett nézni, hogy billeg, mikor oldódik, és lesz kék, narancssárga vagy zöld a víz, és akkor jöhetett a csoda, kicsi koszos papírcsomók a zacskóban, de ahogy a kádba szórod, lassan kivirágzanak, megunhatatlan" - szól a középső darabhoz fűzött egyik jegyzet. Ugyanígy látjuk az első könyvekből, több évtizedes távolságból Németh Gábor prózavilágát kibomlani, fedezhetjük föl az esszék és novellák látásmódját, a Zsidó vagy? melankolikus hangját vagy az Egy mormota nyara csíráit. Mi tagadás: megunhatatlan.
