Metaforikusan szólva: a beszélő mintegy az apa hallgatását próbálja megérteni, aki horthysta katonatisztként megjárta a Don-kanyart, megsebesült, később, a kommunista diktatúrában banktisztviselőként "másodosztályú élet"-re kényszerült. A család deklasszálódását és saját helyzetét néma beletörődéssel elviselő apa mindvégig hallgat a múltjáról: a regény melankolikus nyomozása ennek a lehetséges okait és történéseit rekonstruálja. Minden fejezete az emlékezet próbája: kísérlet arra, hogy mítoszok és ráfogások nélkül férjen hozzá az élet legszemélyesebb tapasztalataihoz.
"Elképesztő nyelvi-szövegszerkesztési leleményei a mai magyar irodalomban alighanem páratlan tudatossággal operálnak. Nem egyszerűen emlékezik, hanem kitalálja emlékeit: most létesít emlékeket. De persze a kitalálási manőver is a fikció része: ahogy a szerző szép arcátlansággal fel is teszi a kérdést: "Találjam ki, de hogyan kell bármit kitalálni?" - Margócsy István, 2000
"Utolérhetetlen felszámoló-művész. A csúcsig számolta föl magát, alighanem." - Szilágyi Ákos, Élet és Irodalom
"Romantikus gesztus: a szerelmet, az egységet, az egészet úgy őrizni, hogy valójában konkrét megjelenési formát elpusztítjuk, mert azt gondoljuk: a teremtés, a költői valóság mindenért kárpótol." - Dérczy Péter, Élet és Irodalom
"Ahogy a könyv halad előre, elcsukló hangon, mindig meg-megállva, újra nekirugaszkodva fúrja magát előre abban a sűrű, víz alatti dzsungelben, amit egyetlen kicsi hangsorral jelölünk, pedig lehet, hogy több szó kéne rá: közelmúlt, régmúlt, énmúlt, temúlt, jómúlt, rosszmúlt, szétmúlt, rámúlt, állj." - Garaczi László, Népszabadság
