Ezúttal mégsem hallgattam a belső hangomra. Számokat láttam magam előtt, amelyek igencsak jól
mutattak. A lelki béke, a felhőtlen szabadság érzése azonban gellert kapott. Újra sokat szorongtam,
és egyre gyakrabban jutott eszembe, hogy az életem véges. Pakolászni kezdtem magam körül, azt
hiszem, rendbe akartam tenni a dolgaimat. A világéletemben hangoztatott „én mindig mindent
megoldok” jelmondat halkulni kezdett, bizonytalanná, erőtlenné vált.
„Ki kell bírnom egy ideig” – ez lett az új célkitűzés.
A helyzet rosszabb volt, mint ami miatt pár éve világgá mentem onnan. Ám addigra már nyakig
benne voltam a sűrűjében, és minden nap azt számolgattam, hány hónapnyi tűréssel tudok
megszerezni pár év szerény anyagi biztonságot. Amire aztán nem kerülhetett sor, mert a sors a
fejemre koppintott.