Voltaképpen azokat a kérdéseket teszi fel és járja körül, amelyek a gondolkodó pozíciójával, az általa létrehozott szöveg sajátosságaival, a nézőpontok meghatározó szerepének érzékeltetésével nemcsak túlmutatnak az általa felvetett bölcseleti, teológiai és esztétikai problémák meghatározásán, de folyamatosan ezek megoldásának, értelmezésének és újragondolásának elkerülhetetlenségét hangsúlyozzák - még pontosabban: tematizálják, demonstrálják, dramatizálják, mintegy "színre viszik". Mégpedig nemcsak írásaival, de személyisége egészével, továbbá sokrétű és ellentmondásoktól sem mentes tevékenységével - majd pedig tovább gyűrűző hatásával.
Mindez alapvető eszmetörténeti fordulatot tükröz: Kierkegaard ugyanis életében és életművében mintegy "performatív" gondolkodóként mutatkozott meg, aki nemcsak alakította, finomította, próbára tette és módosította s ekként formálta érvrendszerét és gondolkodását, hanem intellektuális és olykor szociális performanszként kortársai és az utókor elé is tárta mindezt. Mégpedig éppen nem korának domináns filozófiai, esztétikai vagy teológiai műfajainak alkalmazásával, hanem nyílt, rejtett vagy áttételes dialógusokban, nemegyszer sokszereplős jelenetekben, egymásra reflektáló, párhuzamos narratívák komponálásában. Hogy ez miféle drámai és színházi impulzusokból táplálkozott, és hogyan befolyásolta ezt követően a színház és dráma megújítását Ibsen-től kezdődően Dürrenmatton át Thomas Bernhardig, egyebek mellett erről szól a könyv.
