Lajta Béla a magyar építészet legnagyobb újítója. Másfél évtizedes pályája korszakokat ível át, szüntelenül megújuló építészetével a historizmustól jutott el az expresszionista funkcionalizmusig. Tevékenységével kortársainál erősebben kötődött az európai stílusváltozásokhoz, s a nemzeti építészet ideálja iránti elkötelezettsége mellett is meghatározták pályáját külföldi építészekhez fűződő kapcsolatai. A nagy kivétel Lajta számára Lechner Ödön, a mester, a példakép, a munkatárs, aki kezdetben formát adott a nemzeti építészet iránti elhivatottságának.
Lajta a lechneri vonalat más tanítványoknál hívebben és bensőségesebben vette át, azután új forrásterületet nyitott a magyar formanyelv számára, aminek révén építészete a hiányzó láncszem szerepét tölti be a Lechner és a Kós Károly által képviselt irányzat között. Lajta kortársait megelőzve fordult a népi építészet emlékei felé, kutatva, mit hasznosíthat a korszerű alkotófolyamat a paraszti hagyományból. Elsőként fordult saját tervezői munkájában a finn nemzeti romantika építészei felé és elsőként figyelt fel Adolf Loos modernségére. Elsőként hozott létre szimbolikus és monumentális műveket, elsősorban a temetőművészetben, amelynek megújítója volt.
