Nem, nem lehet arról szó, hiszen jön a vihar, de közben az ölünkbe bújik egy labdarózsa, mekkora életszeretet, micsoda életszeretet, miért is kéne nekünk a rosszra gondolni? Ki ne mondjuk, mire! Jó szeretni Nagy Bettit, pedig egy karmolós macska. Szeretni is úgy szeret, hogy karmol. Vállalja, kimondja, de tény: a fogai közt ereszti ki, hogy szép a világ, és csak többedszerre jövünk rá, hogy ez nem sziszegés, hanem a legnagyobb derű. Hiszen rossz a világ – és mégis, mégis, mégis jó élni, örülni, gyereket szülni, verset írni, tenni-venni, bámulni a Balatont. Nagy Bettinek az alapokon nem változtató, viszont mélyülő költészete pont azért érdekes, mert a legkevésbé sem akarja elhazudni a világ mocsokságát. Hiszen meghalunk, hiszen üvöltözünk, barmok vagyunk, hibázunk, filléres gondjaink vannak, átadó ünnepségeken tapsikolunk a gazdagok örömének. A költő itt nem haragszik, csak megállapítja: ja, ez ilyen. Aztán továbbmegy egy jobb helyre. Ahol pedig alig látni a tavat az égbe növő nyaralóktól. “A badacsonyi hegyen már nem / szüretelnek, csak fesztivált tartanak / a nem szüretelőknek” – ugyan, mi erősebb benne, a játékosság, a humor, a derű vagy a puffogás? Nagy Betti vállat von, és azt mondja: na és? Majd egyszerűen továbbmegy, tényleg továbbmegy, és fölnéz az égre. Nem hajlandó nem örülni az életnek. Aki úgy szeret, hogy annak ellenére szeret, az nagyon tud szeretni. Szálinger Balázs
