Elszigetelten is él, hat a szó, s a sorok maradéka sem töredék - körülírja, magába fogadja egy új vers pillanatában örökre a vágy, ama megnevezendő aktus a földi világban, ahol szerelemben örömmel is lehet istenin írni, tapintani fényteli formát: "élvezni az ujjak, a nyelv adományát, a gyönyört." Látni: lélegzet remeg át a torzón, félsorok testén ragyog át a dallam, s könnyed lábakkal fut a vers aiol dal habtarajára. Tudja Babiczky Tibor, hogy a tengeri líra bolyongás, vágyakozás, utazás, hazatérés parttalan éjbe, s várakozás is a szókra, hajókra, ha nap süt a stégen... "Formáld újra a fényt" - szól, széppel sürget a költő. Létező Szapphó-paradigma minden. (Kovács András Ferenc)
