Ezeknek azt mondanám, hogy próbálja meg, írjon ő egy regényt, meglássuk ki olvassa el? Mert képtelenek a nagyképűséget feladni. Csak olyant írnak, amiből az tűnik ki, hogy "bámuljatok, ilyen nagy tudós vagyok én!" Mindenki elnyom egy titkos ásítást, aztán egymás közt mindenesetre azt fogják mondani, hogy "igazán nagy tudós ez a Nagyképű úr", mert ha nem ezt mondanák, akkor azt hihetné a másik, hogy nem értette meg, amit a Nagyképű úr mondott. Pedig igazán nem értett belőle egy kukkot sem. Csak néhány egyenes jellemű, és őszinte beszédű - rendesen hölgy - szokta nyíltan megmondani, hogy Nagyképű úr nagy tudós lehet, de ne nekünk beszéljen, hanem a többi tudósnak, mert mi elalszunk rajta!"
"Talán érdemes is leírni egy idealizmussal tele, lelkes hazafinak és a tudományért lelkesülő magyar embernek az életét. Mert ennek az életnek története rámutat arra, hogy az ilyen idealizmussal telt léleknek legnehezebb küzdelmeit az irigység és féltékenység okozza. Magyar tudósnak lenni hálátlan és nehéz feladat. Kevesen vagyunk, s nincs kifejlődve igazi, elfogulatlan kritika. Azok vannak többségben, akik a tudományt csak érvényesülés okából művelik, s ezek csak egymást dicsérik, de minden mást seppegve, súgva-búgva lekritizálnak, mert különben saját középszerű tehetségtelenségük nagyon is világosra kerül. Az ilyen "tudósok" klikkje szinte áttörhetetlen akadálya minden igazi haladásnak és fejlődésnek. A nyugati, nagy nemzetek közt ez nem így van. Ott igen sok az igazi, lelkes tudós, és ezek tárgyilagos bírálattal ellenőrzik a tudományos munkát, és így tisztább légkör alakul ki. Ott sem minden fenékig tejföl, ott is van irigység, féltékenység, rosszakarat, de mégsem annyi, mint nálunk." - részlet Cholnoky Jenő Önéletírásából
