Harcoltak a második világháború számos fontos hadszínterén, így a németek 1940-ben Belgiumban és Hollandiában, majd 1941-ben Krétán, a nyugati szövetségesek pedig több nagy hadműveletüknél, a D-napon, Arnhemnél és a rajnai átkelésnél is nagy számban vetettek be ilyen erőket. A hadseregben ez az a csapatnem, ahol létezik valamiféle egyenlőség: az újonc közlegénytől a tábornokig mindenki ugyanarról a repülőgépről, ugyanazon az ajtón át ugrik ki a tátongó mélységbe, és ez a mai napig nagyon erős csapatszellemmel ruházza fel ezeket az alakulatokat. A légideszant-katonák nem csupán kollégái, hanem bajtársai is egymásnak - különös módon ez még a szemben álló felekre is igaz bizonyos mértékig.
A két világháború között a rohamosan fejlődő repülés nagy távolságok gyors megtételét tette lehetővé, így az is lehetségessé vált, hogy hadászati meglepetést okozva, vertikálisan karolják át az ellenséget nagy erők ejtőernyővel történő ledobásával. Mivel az 1920-1930-as években mindenki el akarta kerülni az első világháború állásháborúját, több állam - mindenekelőtt Németország és a Szovjetunió - rohamléptekben kezdte fejleszteni az ejtőernyőscsapatait. Ekkor még nem tudhatták, hogy a légi manőver után földet érő ejtőernyős azonnal lassan mozgó, kiszolgáltatott gyalogossá válik, és ha az első meglepetést kihasználva nem győz, könnyen reménytelen helyzetbe kerülhet. A légideszant-hadviselés valóságos története ennek a csaknem feloldhatatlan ellentmondásnak a feloldási kísérleteiről szól.
Robert Kershaw, a Harckocsizók méltán népszerű szerzője, a hidegháború évtizedeiben ejtőernyőstisztként szolgált a brit hadseregben, így lehetősége volt, hogy a résztvevők szemszögéből írja meg a könyvét, az emberi tényezőre helyezve a fő hangsúlyt. A második világháború és a helyi háborúk veteránjai közül sokakat ismert, sőt sokakkal együtt is szolgált, és szakmabeliként egyedülállóan mélyen dolgozta fel a témát. Ez az olvasmányos munkája kicsit olyan, mint egy szokatlanul elfogulatlan családtörténet erről a különleges csapat- és fegyvernemről.
