Értőn és nagyon finoman csinálja, mintha valami méregdrága porcelánt tisztogatna. Jó nézni, ahogy törődik velem. Nem szólunk egy szót sem, ő koncentrál, nehogy megvágjon, új a penge. Én pedig iszom a pillanatot. Mit iszom, habzsolom! Nagy kortyokban teszem magamévá a látványt és az érzést, ahogy a lányom tisztogat. Minden receptoromat a lábszáram bőrére irányítom, százszorosan akarom venni a jeleket, ahogy hozzám ér a keze. Száraz a bőröm, hiába a sok szappan, sercen rajta a borotva. Borcsa ügyesen és gyorsan dolgozik, bárcsak lassítana kicsit. Itt és most megállítanám az időt. De legalábbis hosszabbításért könyörögnék, akkor is, ha fáj.”
„...a gyász véget ér, a hiány sosem.”
Patakhegyi Bora negyvenöt és fél évesen az élettől búcsúzik. Súlyos betegsége ágyhoz köti, miközben huszonéves lánya, Borcsa próbál gondoskodni róla, és megküzdeni az elkerülhetetlennel. A fájdalomcsillapítók adta nyugalmi időszakokban Bora visszatekint az életére: a józsefvárosi Nap utca gangos világára, a hetvenes évek pezsgő budapesti főiskolás éveire, és eltöpreng: vajon mi lett volna, ha huszonévesen igent mond az őt elragadni akaró angol grófnak, a világutazó Guiy de Montfortnak, ahelyett hogy szerelmét, Miklóst választja?
D. Tóth Kriszta saját édesanyja elvesztése által ihletett regénye egy szenvedélyes és nagyszájú nő története, aki a vidéki panelből és a tanári katedráról is próbálta kiszínezni a világot a gyerekei számára. A Jöttem, hadd lássalak egy lány fájdalmas, de felszabadító búcsúja az anyjától: őszinte szembenézés a szülői hibákkal, az elszalasztott lehetőségekkel és az elmúlással, átszőve azzal a szeretettel, amely a legfájdalmasabb veszteség után is a zsigereinkben marad.
