Illett viszont szigorú, kegyelmet nem ismerő tekintetéhez, az arcán végigfutó barázdához, a másik kezében tartott éles késhez, valamint társához, aki ebben a pillanatban a bejáratot vigyázta, de a kötelezőnek látszó pisztolyhoz és késhez ő még egy tömött, fekete álbajuszt is viselt.
Így kezdődött az első magyarországi bankrablás.
1908. október 28-án, egy szerdai napon a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank ujpesti fiókjába besétál két bankrablónak látszó személy, seperc alatt zsákba-táskába söprik a bankfiók teljes pénzkészletét, majd a szomszéd utcában várakozó bérkocsival elrobognak. Nagyobb bántódása senkinek se esik, vér is alig folyik, a városvezetés és a rendőrség ura a helyzetnek. Vagy mégsem? Talán nem is volt ez igazi bankrablás? Talán megszervezte valaki, hogy borsot törjön a polgármester orra alá? Horribile dictu meg is buktassa? Esetleg épp a rablók próbálnak túljárni mindenki eszén? És egyáltalán, miért érezzük néha úgy, mintha egy komikus eposzba csöppentünk volna?
Jolsvai András új regényében ismét szűkebb hazájába, az ő kedves Ujpestjére viszi el olvasóit, hogy ennek a valóban megtörtént, világra - na jó, országra - szóló eseménynek az ürügyén megidézze a századeleji kisváros életét, hangulatát, színeit és színtereit, hírneves és hírnevetlen, mégis ismerős lakóit. Bérkocsisokat és hivatalnokokat, hírlapírókat és politikusokat, fő- és alrendőröket. Egészen kicsi és nagyobb polgárokat, akik benépesítik a várost és a regényt, s akiknek életét ez a rablási eset alaposan kizökkenti a kerékvágásból. A szerző elnéző mosollyal, finom iróniával mutatja be esendő, csetlő-botló hőseit, ahogy ki-ki a maga módján megpróbál boldogulni, élni és túlélni egy zsendülő magyar kisváros - Jolsvai tollán még nagyon emberinek tűnő - világában.
