Gyönyörű, de magányos, az életemen átívelő mozdulatsor, ahol huszonhét éve kicsi asztal fölé hajolva vázlatrajzokat készítek ezen elképzelés helyreállítására, hogy a kezünkben legyen egy terv, amit már csak meg kell valósítanunk.
Mikor festek, kilátót építek önmagam fölé, a földön állva én sem látok túl messzire, de a vonalakkal körülhatárolt és színekkel kitöltött gondolati terek hosszú lépcsősorok, melyek talán önmagamhoz vezetnek. De csak talán, mert ahova a festés visz, arról nekem sincs biztos tudomásom. Én még azelőtt véget érek, hogy a kép elkészül, így én is már csak a nézője vagyok saját művemnek.
A festményeim bázisa a legmélyebb alapzatunk, a fájdalom, ahol megadva magunkat, végre elképzelt teremtőnk után kiáltunk, hisz tudjuk, innen nem jutunk tovább egyedül. Nála a megoldás és az oltalom. A képek azért ennyire színesek, mert a fájdalomnak végtelen árnyalata van." Somogyi Réka