Élete története rajzolódik ki szavaiból belső monológok csapongó, asszociatív logikája szerint, erősen áthatva a személyesség líraiságával, az emlékek, gondolatok, képzelgések sűrű szövetével, amelyek ilyen módon állnak össze egy nagyobb egésszé, egy huszadik századi női sors látleletévé.
A második kisregény, a Megírni nagypapát, egy megírhatatlan, de végül mégis megírt történet egy huszadik századi férfisorsról, amely konkrétan és szimbolikusan is kapcsolódik a Valaki beszél női sorsához. A regény narrátora, a Kálvin nevű író szerint csak az létezik igazán, ami meg van írva, ezért akarja megírni a nagyapját. Pedig a nagypapa létezik, ott él Kálvin emlékeiben, s jelen van mindenütt, leginkább a Balaton partján, a hegytetőn, a parasztházban, amelyet ő vett és aztán épített újjá romos állapotából, a házban, melyet Kálvin családja a nagypapa halála után eladott. Ezt azonban Kálvin nem tudja elfogadni, feldolgozni, mert a balatoni nyaraló a gyerekkor, a menedék, az örök és állandó idő, amely ellenáll a másik idő múlásának, legalábbis akkor, ha Kálvin vissza tudja szerezni. Meg kell írni nagypapát, vissza kell szerezni, vissza kell írni a parasztházat, ez a kisregény tétje, és így válik a két szöveg egy világgá, amelyben valakik - egy idős asszony, egy író, egy halott nagypapa s talán még mások is - beszélnek.
