Őnekik Szulamit Halmosi Sándor

tánc szabad” koreográfiáját hitelesíti; a szerző, mint afféle „megszállott fénygörgető”, nem poétikai fortélyokat gabalyít, hanem szentkönyvek metódusát követi; a „mindennapi kiskeresztek” valóságáról „vihar előtti szavak” adnak számot; egyszersmind kitudódik, minek kell történnie ahhoz, hogy „ne történjen semmi, / ami nem világít”, melyik lator az, „ki a fájdalmat szőrén üli meg”, s hány én térhet be
üdvtörténeti hasadás nélkül egy „egy főre eső templom”-ba – mert eszképizmus minden költészet, de a költészeti eszképizmus otthont farag a helyszínekből, hogy menekülni ne, csak leborulni legyen ok; ez válik végre láthatóvá, végre érthetővé, túl a megrögzött nevek és tékozló szándékok és ácsingózó közönyök létrendszerein, ezer évek múlva. Amikor az utódfajt új embernek hívják. És anyanyelve szellős kezdeményeire ismer Halmosi Sándor verseiben.