Levelekből, személyes írásokból rajzolódnak ki Örkény István fontosabb életszakaszai fiatalkorától élete utolsó állomásáig: nagypolgári neveltetés, az első írói próbálkozások, majd egy nagy fordulattal a világháború örvénye, hadifogság, azt is túlélve a hazatérés, az első elsöprő szerelem, végül beérkezés az írói pálya érett időszakába. A személyes életút mögött pedig felsejlik az a feje tetejére állt világ, amelynek ábrázolására Örkény a groteszk nyelvét tartotta a legérvényesebb kifejezőeszköznek.
Levelei most megmutatják, hogy élete válságos pillanatait is ugyanezzel a látásmóddal vészeli át: az apró hétköznapi dolgok felértékelődnek, a legkomorabb helyzetekről, a nagy horderejű történésekről azonban mintegy mellékesen, megdöbbentő humorba csomagolva ad hírt.
„Mostanában a hason csúszásra és emberölésre fektetem a hangsúlyt”, számol be barátjának a frontról, a Krasznogorszkból pedig arra kéri családját, ne „a bürokrácia hibáját” lássák az elhúzódó hadifogságban, „hanem az élet változatosságát és nagyszerűségét”. De később szívinfarktusára sem fecsérel sok szót: „Pendliztem az e és a túlvilág között. Ott sincs különösebb újság.”
