1962-ben, azaz huszonkét éves korában írta Joszif Brodszkij az első „karácsonyi köszöntőjét az Istenember” születésnapjára. Ő maga fogalmazott így, visszatekintve, élete vége felé, amikor már egész ciklus született ilyen költeményekből. Az a legelső költemény, a „Karácsonyi románc” ma már az orosz költészet rejtélyes, sokat elemzett, véglegesen talán nem is megfejthető klasszikusa. Mint ahogy sok más vers is gyakran idézett klasszikus lett: a „Menekülés Egyiptomba”, a „Karácsonyi csillag”, a „Bölcsődal”, a „Szónoklat a kiömlött tejről”. A költemények jó része magát a krisztusi történetet idézi meg: a gyermek Jézus rácsodálkozását a világra, sorsa megsejtését, az aggódó Mária alakját – s mindazt, amit a művészek azóta is oly sokszor próbáltak már elképzelni. S vannak versek, melyekben a költő önmagát mint az ateista Szovjetunióban vergődő embert mutatja meg. Ez a kis könyv így nemcsak egy nagy költő ajándéka karácsonyra, hanem költészetének kvintesszenciája is: gondolatilag, formailag, érzelmi amplitúdójában is roppant változatos ciklus, amely ugyanakkor a hitről való elmélkedés és az emberi sorsot vállaló keresztény Istennel való törődés, vívódás, együttérzés csodás történetévé áll össze.
Kétnyelvű kiadásban, Soproni András fordításában jelenik meg a kötet, melyet Keresztes Dóra illusztrációi díszítenek.
