Szeptemberi fények

Carlos Ruiz Zafón

„A hatalmas alak lassan felemelkedett, a szárnyait is kitárta. Kissé vontatottan a talajra helyezte a lábát. Elindult, karmai mélyen felkarcolták a fából ácsolt padlózatot. A műhely most kékes fénybe borult, és az árny beszippantotta a fiú által imént eldobott, kialudt gyufából felszálló füstöt. Az angyal átlépte a gyufát, majd elindult a sötétségben; Ismaël és Irene lépteit követte.” Az még csak hagyján, hogy ezernyi szobájában gépemberek százai járnak föl-alá, pörögnek, zakatolnak, táncolnak a mindenhova bekúszó köd szivárványszínű ragyogásában, vagy hogy az óriási villa játékkészítő tulajdonosának magányra ítélt feleségét senki nem láthatta már húsz esztendeje. Ám időnként sűrű feketeség szüremkedik ki az ablakok résein át, s ölt rémisztő alakot – hogy aztán újabb és újabb haláleset adjon okot a találgatásoknak: vajon milyen szörnyű titkot rejtenek az erdőn túli palota termei? Vagy egyenesen: miféle szörnyeteget?
Irene és Ismaël 1937 augusztusának végén a normandiai partvidék kék-öbölbeli idilljében, szerelmi egymásra találásuk hajnalán még csak nem is sejtik, miféle borzalmakat tartogat számukra a nyár utolsó teliholdjának éjszakája, amikor nyomozni kezdenek egy feltételezett gyilkosság tettese után, s behatolnak a zseniális játékgyáros-feltaláló labirintusszerű, árnyakkal teli birodalmába.