Aztán lehet továbbmenni.
Mondanám, hogy cinikus meg anarchista vagyok ezeket jegyzeteket írva, de nem mondom, kíváncsiság és pesszimizmus vezérelte ezeket az esszéket. Kivéve néhány zenei beszámolót, ahol nem lehet viccelődni, csak hallgatni (és elszállni a transzcendenciába…).
Amúgy meg a bunkók eluralkodása a világban, Nyugaton és Keleten egyaránt, tényleg felbassza az agyamat: miért olyan természetes, hogy egyre több stupid vérengző (analfabéta, laposföld-imádó) mondja meg (csinálja) a világban a tutit?
A bunkók uralomra törését nem bocsátom meg, akkor se, ha világirodalmi kavarásról, a kutyusok imádatáról, netán filozófiáról írok e karcolatokban. Mert antibunkó bosszankodásom az itt következő gondolatok cantus firmusa, vezényszava, ha úgy tetszik. (Sajnos a bunkókat már nem lehet csak úgy leszarni, sokan vannak…)
De ha beleolvasol az itt viruló írásokba, azért láthatod, hogy a káromkodásokon túl itt egy úriember fogja a tollat, illetve kalapál a klaviatúrán: így aztán a kultúra, az örök szellemi fenség, a Bildung elátkozott valósága legyen e beköszönő soraim végszava.
Almási Miklós
Széchenyi-díjas magyar esztéta, filozófus, esszéíró, egyetemi tanár a Magyar Tudományos Akadémia rendes
tagja. Több mint harminc könyvet, számtalan esszét, cikket publikált. 2018-ban megkapta a Magyar
Filozófiai Társaság életműdíját.
A SZERZŐ LEGUTÓBBI KÖTETEI:
Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? (Második kiadás, 2018)
Ami bennünk van. Lélek a digitális kor viharában (2019)
Pisztoly a könyvtárban. – Életinterjú. Beszélgetőtárs: Nádra Valéria (2019)
Az abszurd Shakespeare. Rendhagyó olvasópróbák (2020)
