Matricák a költészet falára Mohai V. Lajos

Mohai írói életművében egyetlen költemény íródik versben és prózában, amióta csak az eszemet tudom, fél évszázada legalább. Valahányszor, amikor a pókháló megrebben, szavak gyülekeznek és emlékek tolulnak elő, miközben alakul-formálódik a Mohai-féle magánmitológiai is, ne feledkezzünk meg róla: nem csupán költő, hanem mithográfus is az, akinek a verseit morzsolgatjuk.
Ez a privát mitológia nem hasonlít sem a zsidó, sem a keresztény világ ősi nyelvi eresztékeihez, és a görög mitológiához sem, bár Mohai szenvedélyesen vonzódik a halál, az őszi hervadás kultuszához. Úgy érzem, az a hajdani kisváros, amely útjára bocsátotta, nagyon távoli rokona annak a galíciai stetlnek, ahonnan az ugyancsak távoli író-rokon Bruno Schulz származott. Semmi egyéb, mint a semmivé foszlott történelmi múlt hiányzik igazam bizonyításához. Csekélység, mindazt, ami nincs, az irodalom úgyis létezővé álmodja, mi több, a lim-lomok álmairól is tudni akar. Ilyesfajta féléber állapotban vonulnak el előttünk Mohai különös, mitikus lényei: félszeg angyalok, Hádész imbolygó árnyai, és a hozzájuk tartozó világ; Róma szökőkútjai és a nagy előd, Ingeborg Bachmann megváltatlan tűz-halála, vagy éppen az élet-képek: kisvárosok sivár alkonyatai, múlhatatlan késő ősszel.
Jól látható azonban a meg-megrebbenő pókháló nem csak emlékekből, hanem rezignációból is szövődik, s minden bizonnyal ez a rezignáció a konok elhatározással íródó egyetlen költemény egyik legfőbb alkotóeleme is. A többi már a mindenfajta emlékezet alanti világának, a nyelvnek az akaratától függ: ezt üzenik a lim-lomok megrendelésére íródó porlepte versek.
Rugási Gyula