A mindig mozgékony, estéit inkább társaságban töltő Petőfi 1844 novemberében nemigen mozdult ki otthonról, ahogy barátja az utókornak megörökítette "jól befűtötte szobáját, pongyolára levetkőzött, rá-rágyújtott hosszúszárú pipájára, s egész füstfelhőt csinált maga körül, s olykor egyet kortyantva a hevítő piros borból, nyugtalanul járt fel s alá; mint egy oroszlán egy szűk kalitban." Így, ilyen békés körülmények között íródott a magyar irodalom egyik legszebb költeménye, az alkotó, Petőfi nyugtalansága viszont érthető: micsoda alakokat, embereket és állatokat, micsoda tájakat idézett meg lelkéből. Micsoda világot teremtett fantáziája. Kevesen tudják, hogy a János vitéz két részben készült el. Először odáig, hogy a hős a francia királyi udvarból hazaérkezett a szomorú valóságra. A költő fölolvasta barátainak, aztán újra nekigyürkőzött az írásnak: János vitézt a "földi megpróbáltatások után a mesék megpróbáltatásai" közé viszi.
Néhány hét alatt teljes az egész mű, az irodalmi élet és az olvasók elragadtatására. Ez a gyönyörű elbeszélő költemény olyan, mintha népmese lenne, csak éppen versben előadva. A falusi élet rajza, a mesék birodalma vissza-visszaköszön emlékeinkből, olvasmányainkból. Petőfi János vitéz és Iluska sorsán keresztül igazságot is szolgáltat. Azt, amit minden sorával, minden művével akart a szabadságharc költője. A magyar nép vágyát is megfogalmazta a költő. Majd száz évvel később egy másik magyar író, Szerb Antal mondta: "a János vitéz az, amit az ember szeretne odaajándékozni külföldi ismerőseinek, hogy megérezzék a magyar népjelleg melegségét, humorát, semmihez sem fogható báját, hogy megérezzék a magyar szív verését. Ebben a műben csodálatosan együtt van a magyar föld valósága és a magyar lélek álma." Kaiser László
