Elérkezett az idő, szembe kellett néznem végre a nyilvánvaló ténnyel, hogy egy elmeszociális otthon, más néven tébolyda, más néven bolondokháza, más néven őrülde, dühöngő, vigyorgó, vicces- vagy diliház, értelmi fogyatékosok és pszichiátriai betegek otthona, szóval ez minden, csak nem otthon. Már vagy hat hónapja dolgoztam a „Békeliget” nevű állami fenntartású intézet villa- és kastélyépületeinek ódon falai között, amikor egy csapásra megvilágosodtam, hogy a létesítmény működésének egyetlen kizárólagos oka és célja az elkülönítés, más megközelítésben az elidegenítés.
Mert bármennyire is igyekezzenek barátságos és családias légkört teremteni giccses tájképek gyenge reprodukcióival, olcsó porcelánfigurákkal és tájidegen gépi terítőkkel díszítve a kórtermeket, az otthonosságnak még a látszata is hiú ábránd marad mindaddig, amíg a lakóknak idejük nagy részét a természetes lakókörnyezetüktől távol kell eltölteniük, mesterséges, ellenőrzött keretek között, a szabadság és az autonómia legelemibb érzésétől is megfosztva. Ennek megváltoztatása azonban (s ebben évszázadok, évezredek óta teljes az egyetértés) pont azok számára jelentene vállalhatatlanul nagy kockázatot, akik biztos távolban szeretnének tudni minden sérültet, beteget és nyomorultat. Egyszóval mindenkit, aki már a puszta létezésével is azzal szembesítheti őket, hogy az ember felelőssége a cselekvés lehetőségein túl a másik teljes elfogadásáig terjed.
