„A szamócás erdő ettől fogva a kedvenc helyem lett. Nyáron gyümölcsöt szedtem, fel-alá szaladgáltam a fasorral szegélyezett úton, ősszel makkot gyűjtöttem, a hátamon fekve a széttáruló ágak között az eget bámultam. Tavasszal ibolyát szedtem, és a folyóparton medvehagymát. Télen alagutat építettem a szederdombok alatt, és egész évben figyeltem a kutat, hallgattam a lélegzést, és olykor beejtettem egy pénzt vagy egy követ a vízbe, és belesuttogtam a sötétségbe. Ezért nem lepett meg igazán, amikor Maman elmesélte, hogy Narcisse rám hagyta a szamócás erdőt, a kőkört meg a kívánságkutat. Mert abban az erdőben egy történet van, s Narcisse szeretné, ha megismerném. Maman mindig azt mondja, hogy a történetek tartanak minket életben. A történetek, amelyeket az emberek mesélnek, és amelyek szétszóródnak, mint bogáncspihe a szélben. Maman szerint a történetek maradnak csak, amikor már nem vagyunk, miközben a hideg északi szél, az olvadó hó hangját túlharsogva, gyászos dalt énekel."
