Ahogy az Amerikába szakadt életművész, konyhafőnök Szathmáry Lajos, azaz Louis Szathmáry írta egy 1982-es cikkében: "Szalay tintája - ha kell, - úgy fröccsen, mint a vér, szinte vörösen és sűrűn, de ugyanaz a fekete tinta oly gyengéden zöld vagy hamvas búzavirágkék impressziókat tud hagyni a papíron, ha akar, mint amilyent más piktorok száz színből sem tudnak palettájukon kikeverni".
John Steinbeck levélben köszönte meg neki a könyve borítójára készített rajzott, Argentínában iskolateremtő mesterként emlékeznek rá. Magyarországon ugyanakkor sokan csak Picasso gyakran idézett mondása ("Ha két grafikus neve marad fenn az utókorra a huszadik századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz") miatt hallották egyáltalán a nevét. A messzire üldözött, külföldön nevet szerzett hazai alkotók kétes "jutalma" ez a fajta világhír, holott túlzás nélkül a 20. századi modern magyar grafika egyik megteremtőjéről beszélünk, akinek öröksége itthon is mindmáig hat.
Az 1909-ben paraszti sorba született, majd hosszas emigráció után - Argentína után New York lett átmeneti otthona -, 1995-ben Miskolcon elhunyt művész sorsvonalát a történelmi kataklizmák - a második világháborús frontszolgálatot is beleértve - és saját, megalkuvást nagyon nehezen tűrő természete együtt jelölték ki. A lélekrajzoló című, gazdagon illusztrált monográfia szerzője, Sümegi György az életmű legavatottabb ismerőjeként minden eddiginél átfogóbb és teljesebb képet rajzol ennek a korszakos zseninek a pályaképéről.
