A Gonzó Szakácskönyv olvasója ezzel szemben a kötet puszta birtokbavételével mesterszakáccsá válik, abban ugyanis az elkészítési időnek, a hozzávalók minőségének és mennyiségének, valamint a műveletek összetettségének ismertetése egyaránt a magyar élethez igazodik: soha nem a magas minimum, hanem mindig a csekély maximum kerül meghatározásra, így véget ér az olvasó szorongása a bonyolult receptek nyomása alatt – feladata végre nem a tanulás, hanem az emlékezés, hisz maga is élt már gonzó-módra.
A gonzó-konyhaművészet gyakorlata mindenkinek ismerős: a szülők nélkül otthon töltött hosszú hétvégék, a kollégium közös konyhája, az első saját albérlet, a gondtalan agglegényévek mind magukon viselték a gonzó életmód sajátos jegyeit. A magyarok gonzó éveikben voltak a legboldogabbak: gondolkodás és aggályok nélkül, felszabadultan ették-itták, ami a kezük ügyébe került, így a Gonzó Szakácskönyvbe foglalt receptek követésével a tűzhelyek gázlángjainál a nosztalgikus érzelmek is fellobbannak.
A mindenkiben ott élő gonzó mindig a könnyű megoldást keresi, és amint kap egy inspiráló receptet, készen áll, hogy azt kövesse, néhány lépés megtétele után azonban rendszerint elcsügged – a gonzó gasztronómia lényege, hogy a fogásnak ezen a néhány lépésen belül el kell készülnie, különben a nyers hozzávalók elfogyasztása megkezdődik. A gonzó-szemlélet alapja, hogy a konyhai munka sikerét mindenki a génjeibe kódolva hordozza, így a módszereket nem megismernie, mindössze felélesztenie kell.
