Kevés volt itt a bútor, hamar észrevették, s aztán megint jött a loholás, pucolás, rejtőzködés. Most is
balsejtelme támadt, a konyha felől felerősdött a zaj. Mariska néni gyors léptekkel közeledett.
- Jaj, ez a macska! - sóhajtozott- Elfelejtettem kiengedni... - motyogta, azzal kinyitotta az ajtót és
mivel Cicamica nem mozdult, csak a miákolást hagyta abba a hirtelen hidegtől, ami az ajtón
beáramlott, lábával finoman kisegítette macskáját a hatalmas hóba.
Na, hát ez volt az, amire semmiképpen nem vágyott most Cicamica. Tessék! Most itt didereghet
lábtörlőn, vagy jobb esetben a virágosládában, amíg újra kinyitja valaki az ajtót.
Manócska remegve nézte a történteket. Tudta, Mariska néni őt is pillanatokon belül észre veszi.
Hirtelen gondolt egyet, vett egy mély levegőt és teljes erővel futni kezdett. Csakhogy most nem
fedezékbe, hanem egyenesen Mariska néni elé...”