Örömökről, kudarcokról, kockázatvállalásról és szabadságról, sikerekről és veszteségekről, a szenvedélyről, amely áthatotta egész lényét. Az életigenlés kiáltványaként is olvasható önéletrajz egyik fő erénye az önirónia. Belmondo egyszerre filmcsillag és egyszerű ember, aki képes nevetni saját magán, legyen szó félresikerült síelésről, driftelésről vagy botrányos sajtótájékoztatóról. Örömmel fedi fel a titkait. Kendőzetlen őszinteséggel mutatja be a tanulóévek nehézségeit, amikor a párizsi Konzervatórium tanárainak többsége csúnyának és a színészi pályára alkalmatlannak találta.
De Belmondo életében egyszer csak felbukkant Jean-Luc Godard, és első nagyjátékfilmje, a Kifulladásig (1960), amely lefektette a francia új hullám alapjait, mindkettejük számára fordulópontot jelentett. A rendező radikálisan új munkamódszere tökéletesen illett Belmondo rögtönzőképességéhez és zabolátlan személyiségéhez. A Godard biztosította szabadság volt számára az a közeg, amelyben a legjobb formáját tudta hozni. Később Belmondo egyreinkább a közönségfilmek felé fordult, mert meggyőződése volt, hogy a film, a színész fő feladata a szórakoztatás, a nevettetés, ezért ideális megoldásra törekedve a művészfilm mélységét és a közönségfilm közvetlenségét igyekezett egyesíteni.
Könyvében néha komolyabb hangon is megszólal. A színészek jogaiért folytatott küzdelem, a hírnév ára, a magánélet sérülékenysége és a folyamatos jelenlétből fakadó fáradtság egyaránt szóba kerül. Belmondo következetesen kiáll kollégái, a filmes szakma és a színészi hivatás méltósága mellett.
Az Ezer életem, egy sorsom nemcsak rendkívül hiteles személyes hitvallás, hanem egy fontos filmtörténeti korszakot bemutató érdekes és humoros ismertető.
