Gyerekkori traumák, háborús élmények, szenvedélyes és csendesebb szerelmek, szövevényes családi kapcsolatok nyomán tárul fel egy ellentmondásos, rendkívüli emberi sors, a férfié, akiért rajongott a kamera, és aki örök harcban állt önmagával, hogy a gyerekkori fájdalomból erényt kovácsoljon. Bár hivatalosan sosem tanult színészetet, megfigyeléseinek és ösztönös megérzéseinek köszönhetően Delon nagyon gyorsan elsajátította a mesterség csínját-bínját. Tehetségét olyan rendezők csiszolták, mint Luchino Visconti, aki a Rocco és fivéreiben képes volt felszínre hozni Delon mély érzékenységét, René Clément, aki a feszült, sűrített történetmesélés csúcsára repítette, vagy Joseph Losey, aki intellektuális, árnyalt, összetett karaktereket bízott rá. Bernard Pascuito nem emeli piedesztálra Delont, hanem megérti. Nem ítélkezik, tükröt tart. Megmutatja, hogy a ragyogás mögött egy sebezhető ember rejlik, akit a múltja, az érzékenysége és folyamatos önkeresése formált. Alain Delon nemcsak milliók bálványa, valódi szimbolikus figura is, a magány, a zárkózottság és a szenvedélyes életszeretet kettősségének megtestesítője. Delon portréját rengeteg személyes vallomás szövi át. A könyvben Alain féltestvérén kívül megszólalnak a barátok, a gyerekek, a szerelmek – köztük Romy Schneider és Mireille Darc –, a rendezők, akikkel együtt dolgozott. Megismerjük Delonnak a gyerekeihez fűződő, olykor megrázóan bonyolult viszonyát is, illetve a Velvet Underground énekesnőjével, Nicóval való röpke kapcsolatából született, el nem ismert fia történetét. A könyv végére a legenda mögül előtűnik az ember, akinek az élete egyszerre volt csillogó és fájdalmas, akár a színész tekintete a filmvásznon.
