Máshonnan indult, mint püspöktársai. De talán pont ezért vált olyanná, hogy bárhol – Szobon, Márianosztrán, Pilismaróton, Dömösön, Esztergomban vagy Vácott – teljesített szolgálatot, mindig, mindenhol egybe tudta szeretni a híveket, és párbeszédre, egymás megértésére tudta ösztönözni a nem hívőket is. Mélységes humanizmusa, derűje, életszeretete, szociális érzékenysége, igazságszeretete – bevallása szerint – az Evangélium szellemiségéből táplálkozik. Nem véletlenül választotta jelmondatának: Permanentes in fide, azaz Rendületlenül a hitben.
Nyitottsága a világra, érzékenysége az emberi gonoszságra, közömbösségre nem egyszer állította nehéz helyzet elé. Szóvá tegye-e, harcoljon-e ellene, vállalva, hogy egyháza megbélyegzi, vagy bizonyítsa be: az egyházi szolgálat egyik fő küldetése, hogy az embereket a szeretet, a megbékélés és egymás tisztelete és megsegítése felé terelje. Ez utóbbit választotta. Szót emelt az elesettekért, a cigányokért, a menekültekért, a kiszolgáltatottakért, és ebben is az Evangélium tanításait követte. Amióta nyugdíjba vonult, egyetlen perc szabadideje sincs. Hívők és nem hívők vágynak arra, hogy hallhassák és kérdezhessék. Az úton, amelyet végigjárt, s amelyet ebből a könyvből megismerhetnek, Őt hallgatva az volt az érzésem, hogy semmi sem történt véletlenül. Mert volt valaki, aki tudta, hogy mi a szándéka vele. Beer Miklós, a kiválasztottak egyike.
Ez a könyv annak a korszaknak a lenyomata, amelyben most élünk Magyarországon.
