És olvasom a nálam jóval fiatalabbakat, nézem, ki mindenki adja be utánam a derekát még, és miért teszi, és időnként megakad a szemem egy-egy versen, egy-egy néven, ha több vers is felsorakozik alatta, szorítva, nyomva, egyik darab a másikát.
Így jártam sok évvel ezelőtt Takács Nándorral, akinek a - főleg rövidebb - darabjai szinte azonnal a szemembe szöktek, tapinthattam őket a szememmel, éreztem az anyagukat, érdességüket, vagy keményebb, lágyabb állagukat (az állag szó Tandori-ültetvény bennem), és még valami egészen különös jelleget: hogy a fogalmiság és a metafora gyakorta megy ölre egymással ebben a költészetben. Pedig ha valami idegen ettől a Lírától, az a bajkeverés. Bajok, fájdalmak, bánatok s egyéb érzületek természetesen bőven szóhoz jutnak benne, ám - és ez a szerző égi szerencséje itt a földön - olyan vidéken, olyan tájban mozognak, lélegeznek, formázzák magukat, egymást itt a sorok, a sor-áthajlítások, hogy az olvasó, ez esetben én, győzöm szippantgatni a bakonyi levegőt. Takács magánügye ugyan, a versolvasónak viszont annál üdítőbb élmény részesülni e verseken keresztül a vidék "rádiócsendjéből", Pannonhalma, az apátság közelségéből, amely valamit még az őskeresztény időszakból is megőrzött, és ami egész biztosan segítette, segíti (maga)tartásában a költőt.
Tudom, hogy régóta többen írunk, mint amennyien olvasnak, olvasunk, és ez financiálisan több mint probléma. Ám ha azt veszem, hogy a versírás, ha úgy esik, voltaképpen kinek-kinek az imabeszéd-gyakorlata, függetlenül attól, hogy vallásos-e vagy sem, egész biztosan közelebb visz bennünket a Transzcendens Fülhöz, mintha csak prózailag diskurálnánk egymással. Takács "rádiócsendje" az Ő frekvenciáját kapizsgálja.
Marno János
