Az olaszok fegyelmezetlenek és pontatlanok, hangosak és veszekedősek, lusták és babonásak, ugyanakkor rokonszenvesek, tudnak élni, költekezők, nagyvonalúak. Az olasz férfiak ellenállhatatlanok, a nők tűzről pattantak, nőiesek, fekete hajúak és fekete szeműek, később elhíznak, házsártosak és könyörtelen tigris-anyák lesznek. Egy vicc szerint a Mennyországban angol a rendőr, francia a szakács, német a technikus és olasz a szerető, mindez svájci szervezésben; a Pokolban ellenben angol a szakács, francia a technikus, német a rendőr, svájci a szerető, akiket egy olasz hangol össze. Gyakran maguk az olaszok is így vélekednek saját magukról: „ha van valami, ami Olaszországban működik, az a rendetlenség". Ám mindehhez előszeretettel teszik hozzá, hogy kreatív nemzet: a közismert művészeiktől eltekintve, olaszok találták fel a pisztolyt, a palatáblát, az óvszert, a távírót és a rádiót, továbbá „mindig készek a győztesek segítségére sietni". Apropó háború: Churchill szerint az olaszok úgy vesztenek el egy focimeccset, mintha háború, egy háborút, mintha focimeccs lenne. Mi igaz mindebből? S csak ennyi lenne Olaszország? Amennyire magától értődő egy közösség identitása, annyira összetett dolog, bonyolult történelmi gyökerekkel és a kollektív emlékezet hajszálgyökereivel: indulókkal, táncdalokkal, botrányokkal, ételekkel, hírességekkel és emlékezetes tévéműsorokkal. E szótár szerzője még mindig nem ismeri eléggé. Ki tudja, talán a következő negyven évben... Sztanó László
