- Az Őszi Hold ünnepén, amit két nap múlva, Csung-Hszienben tartunk. A Hold királynőjére, Csang O-ra emlékezünk. Lesznek táncoló oroszlánok, táncoló sárkányok, az utcákon szólni fog a zene és népviseletben lesznek az emberek. – Elvigyorodott. – És teletömhetjük a hasunkat holdsütivel. És, persze, tűzijáték is lesz. De csak a végén. Csun-Hszien nincs messze innen. Feltétlenül el kell jönnötök.
– A világért sem hagynánk ki – válaszolta ragyogó szemmel Olly.
Josh tűnődő képpel nézett Ang Lunra.
– Mr. Lau azt tanácsolta, hogy tartsuk távol magunkat a helyiektől. Azt mondta, sokaknak nem tetszik, hogy itt vagyunk. Igaz ez?
Ang Lun mindig mosolygós arca elborult.
– Sokan nem örülnek, hogy megtalálták az elveszett várost – magyarázta. – Azt hiszik, átok ül rajta, és az a véleményük, hogy békén kellene hagyni a romokat. Attól tartanak, hogy a Magasság Ura haragra gerjed, ha folytatjuk az ásatást, és ezt úgy fogja kimutatni, hogy nem küld több esőt.
– De miből gondolják, hogy a város átkozott? – kérdezte Olly.
– Azt hiszik, a Magasság Ura szándékosan nem engedte eddig, hogy felszínre kerüljön – folytatta Ang Lun. – A San-Ren véleménye szerint nem véletlenül árasztotta el a víz, hanem ez volt az itteniek büntetése, amiért befogadták Csang O-t, miután ellopta Hou Jitől az örök élet kapszuláját. – Megcsóválta a fejét. – Az öregek többsége nagyon babonás(...)

Egy perc múlva letett az asztalra egy darab papírt, egy ecsetet meg egy üveg fekete tintát. Josh fogta az ecsetet, belemártotta a sötét folyadékba, majd óvatosan lerajzolt vele egy fordított Y-ban folytatódó elfektetett E betűt.
Az idős hölgy futó pillantást vetett a rajzra, majd Joshra és Ollyra emelte kutató tekintetét. – San-Ren – mondta, aztán Ang Lunhoz fordult, és kínaiul mondott neki még valamit.
A fiú szeme elkerekedett, ahogy a nagyanyját hallgatta, majd a barátaihoz fordult, és lefordította nekik az információt.
– A nagyi szerint ez a San-Ren szimbóluma – mondta, majd még hozzátette: – A hegy őrzőié.
Josh szemében értetlenség villant.
– Mintha azt mondtad volna, hogy évszázadokkal ezelőtt kihalt a társaság utolsó tagja is.
Ang Lun megint mondott valamit a nagyanyjának, aki valami meglepőt válaszolhatott – a fiú hitetlenkedő arca, legalábbis, erre utalt.
– Mit mond? – kérdezte mohó kíváncsisággal Olly.
Ang Lun elmosolyodott.
– Nagyon nehéz lefordítani, de a lényeg, hogy az öreg fának mélyen vannak a gyökerei.
Olly értetlen pislogásba kezdett.
– Tessék?
– Én tudom, hogy mire gondol! – kiáltott közbe Josh. – A San-Ren nem halt ki, csak illegalitásba vonultak a tagjai. – Joshra nézett. – Azt mondtad, hogy a hegy őrzőinek tartják magukat. De miért kell őrizni egy hegyet?
Ang Lun lefordította Josh kérdését a nagyanyjának.
Az idős hölgy megcsóválta a fejét.
– Laocseng – mondta. – Mi-mi! Mi-mi! – Ollyra mosolygott, majd halkan felnevetett.
– A nagyi azt mondja, hogy az titok, amit, attól tartok, nem akar elárulni – magyarázta Ang Lun.
Josh elgondolkozva nézett a nénire.
– Ha tényleg a San-Ren vette el tőlem a korongot, akkor lehet rajta valami, ami elvezetheti a megtalálót a hegy titkához – tűnődött hangosan.
– Mindent, amit a korongon láttál. A legkisebb részletet is! De mégis, mi lehet az? – kérdezte Olly. És ekkor, mintha eszébe jutott volna valami fontos, megragadta Josh karját. – Lehet, hogy Csang O holdsüteményével van kapcsolatban? Mi van, ha a korongon nem egy város térképét láttad, hanem egy felbecsülhetetlen értékű kincs rejtekhelyét, vagyis a hozzá vezető útvonalat? – Joshra meredt. – Meg kell próbálnod felidézni(...)

Josh álma szintén nem volt zavartalan, de ő másvalamin törte a fejét. Valamin, amiről egyszerűen megfeledkezett.
Az aranykorongra vésett térkép szerint két részből állt az elveszett város. Egy kisebb elővárosból, amelyet a folyópartra építettek és egy nagyobb egységből, amelyet a hegy tövében terült el. De az egészben az volt a legfontosabb, hogy a két városrészt az ominózus csatorna kötötte össze. Josh ezen törte a fejét az éjszaka sötétjében. Ha ez igaz, gondolta, akkor a vízfolyás nyomán el lehetne jutni az elveszett város nagyobb, eddig még feltáratlan részébe, amely lehet, hogy csak centiméterekkel fekszik a föld alatt.
Végül ő is elaludt. Arról álmodott, hogy ő találta meg az első épületromot, amelynek segítségével megkezdődhetett Jülang Csengszün városának feltárása(...)

Jülang Csengszün

Lent, a távolban, épületek álltak. Nem romok! Tökéletes házak, gyöngyházfényű falak, ezüstös tornyok, elegáns, hajlított tetők.
Aztán ismét megmozdultak a felhők, és eltűnt a vízió.
– Jülang Csengszün – mormogta Josh.
Olly szeme elkerekedett.
– Az elveszett város?
A fiú bólintott.
– Mindvégig ott volt a kráter belsejében – mondta. – Emlékszel a vonalra, amelyeket az aranykorongra vésett várostérképen láttam? Falnak hittem, és lám – a hegyet jelölték vele!
Olly a kavargó, ezüstös ködöt bámulta.
– Ez hát az a titok, amelyet a San-Ren megpróbál megvédeni – mondta halk, lágy hangon. – Ezért vették el tőled az aranykorongot. Tudták, hogy az elvezet az ősi városukba. – Joshra nézett. – Valahol odalenn kell lennie Csang O Holdsüteményének is.
– Igen – bólogatott Josh. – Már csak ezért is körül kell néznünk a városban, mielőtt visszamegyünk. Akkora részt kell átkutatnunk belőle, amekkorát csak lehet. Most már nem tarthatjuk sokáig titokban. És amint szólunk a papádnak meg Jonathannek, Lau is továbbküldi Ethannek az információt.
– Igazad van – dünnyögte Olly. – Nem engedhetjük meg, hogy rátegye a mancsát a Holdsüteményre. Nekünk kell megtalálnunk!
(...)