John Nixon volt az első, aki hosszasabban beszélhetett az intenzív keresés után elfogott iraki vezetővel. A szerzőnek a legkevésbé sem szándéka a korábban a sajtóban és a politikai közbeszédben démonian gonosznak beállított Szaddám Huszeint deheroizálni és leleplezni, de persze nem is apologetikus a hozzáállása. Higgadtan és racionálisan tekint Szaddámra, odafigyel a mondandójára, és igyekszik megérteni tettei mozgatórugóit és ezen keresztül a térség folyamatait. Kettejük között párbeszéd alakul ki, Szaddám sok mindenről mesél, számos meglepő dolog derül ki beszélgetéseik során.
Saját anyaintézményére hasonló kiegyensúlyozottsággal tekint a szerző, és pont ezért a könyv józan, sőt egyenesen kijózanító beszámoló arról, hogy az amerikai döntéshozók és az őket segítő intézmények mélyen gyökerező világnézetük, intézményi kultúrájuk és prekoncepcióik által vezettetve milyen mértékben értették félre Szaddám Huszeint és az iraki helyzetet, amelynek a következményei napjainkban láthatók csak igazán. Az is felsejlik a könyvből, hogy mindez nem csupán a közel-keleti térség esetében lehet így.